Vámpírrá válni

Éhes vagyok. Villant agyamba az éjszaka közepén eme egyszerű felismerés, melyet megerősített gyomrom panaszos mordulása. De lehet, hogy csak képzeltem, bár a tény, hogy ennivalóra van szükségem, méghozzá most, az nem képzelgés. Úgyhogy fogtam magam, és szépen lassan és óvatosan kibújtam párom ölelő karjaiból, nehogy felébresszem, és kisurrantam a konyhába. Az ajtót halkan behajtottam, hogy a hűtő fénye ne se bántsa a szemét. A járólapon kicsit fázott a talpam, de az éhség jobban érdekelt, mint holmi papucskeresgélés és egy felfázás ígérete. Hűtő kinyit, de semmi érdekes. Sonka, saláta, joghurt, némi spagetti-maradék, margarin. Most nem tud lázba hozni. Szekrényajtó becsuk, szekrényajtó kinyit. Ott sincs semmi érdemleges: tojás, befőtt mindenféle ízben, tészta, paradicsommártás, kínai szószok. Ez sem izgatott, sőt, kifejezetten undort keltett bennem. Ajtó becsuk, spájzajtó kinyit. Polcokon lekvár, savanyúság, még több befőtt, de ezeket sem tartottam étvágygerjesztőnek. Miközben azon morfondíroztam, hogy mit egyek, eszembe jutott az erdélyi nyaralásunk, ami körülbelül egy hónapja volt.

Valamelyik kis faluban néztük a vásárt, mikor feltűnt egy igencsak betegesnek látszó ember, lezárt kosárral a kezében, és szép tömeg gyűlt köré, tele turistákkal. Kíváncsiságom odahajtott engem is, páromat magammal hurcolva, mert neki nem sok kedve volt hozzá, megjegyzése szerint a fazon erősen emlékeztette egy ghoul-ra (ghoul: bizonyos történetekben vámpírszolgát jelent). Erre lehurrogtam, hogy ugyan már, az csak a mesékben meg a szerepjátékokban van. Mire odaértünk, már javában mondta a magáét emberünk:
- ...és uraim! Eme kosárban egy igazi vámpír lapul, aki nappal is tevékenykedhet!...
- De akkor miért kell neki a kosár? - kérdeztem azonnal beléfojtva a szót, olyan hangsúllyal, aki igencsak kételkedik benne, hogy abban tényleg egy vámpír van, hacsak nem a Dél-Amerikában őshonos vámpírdenevérről van szó, de igencsak kétségbe vontam, hogy egy ilyen szakadt ember honnan szerezhetne egy ilyen ritka példányt.
- Hogy ne bántsa szemét a fény! - válaszolta azonnal, és ugyanekkor szemében gonosz ravaszság csillant. - Nem akar a kisasszony saját maga meggyőződni róla?
Orrcimpám ekkor kitágult, megéreztem a kosárból és a "ghoul"ból azt a jellegzetes kisugárzást, amit szuggerálásra használnak a nagyon ügyes "üzletemberek". Úgyhogy inkább meghátráltam, és azt mondtam, köszönöm, de kihagyom. De amaz nem hagyta annyiban, közelebb jött, és hirtelen kinyitva a kosarat rámzúdította tartalmát, ami egy denevér volt, méghozzá igencsak dühös állapotban, és az arcom felé kapott. Jobb kezemet a fejem elé húztam védekezés gyanánt, félig-meddig sikeresen, az alkaromba harapott, véleményem szerint protkótöréssel, mert a csontot találta meg. Amint megéreztem a fájdalmat, lendítettem sértett végtagomat, és leráztam magamról az állatot, közben párom emberünket vette volna kezelésbe, de visszafogtam, mondtam neki, inkább menjünk be a kolozsvári kórházba, hogy minél előbb ellássanak. Szavam hatott, és fél óra múlva már adták is a tetanuszt meg a veszettségellenit és bekötözték sebemet, ami végülis két pici, de mély pont volt, az iker-anyajegyem alatt közvetlenül.

Nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget, bár most kajakeresgélés közben igencsak elkezdett viszketni a helye. Megvakarva, miközben megyek vissza páromhoz aludni, belépve látom, hogy másik irányba fordult, és fehér bőrére pont besütött a telihold, nyakát egyenesen kihangsúlyozva. Szinte láttam az agyba futó artériát, amint lüktet, és ... hívogat. Tessék? Kérdem tőlem, és rá kell jöjjek, erre éheztem én, pontosabban szomjaztam. Vérre. Nem tudtam önmagamat megakadályozni, olyan gyorsan történt, ahogy odasuhantam, elkaptam a torkát és átharaptam, éreztem, folyik le a meleg vér, de nem akartam egyetlen cseppet sem elmulasztani, hiszen már régóta szomjazom rá. Áldozatom felébredt, és megpróbált mozdulni, de földöntúli erőmmel lefogtam, és addig szívtam, míg az utolsó csepp is át nem vándorolt az én testembe. Az övét elengedtem, és láttam, hogy szája egy miértre torzul. Elborzadtam önmagamtól. Megöltem a páromat, kit a világon annyira szeretek. Ha tudtam volna sírni, folytak volna a könnyeim, de azok már hosszú-hosszú évekkel ezelőtt kiszáradtak, még mielőtt megismerhettem volna. Így csak ültem, és gyászoltam, de nem mertem megérinteni. Nem akartam elhinni azt a nyilvánvaló tényt, hogy pusztán éhség, egy elemi motiváció miatt öltem. Ráadásul olyat, akit tényleg nagyon szerettem, az életemet adtam volna érte.

Megszólalt egy hang a fejemben, amiről ösztönösen tudtam, hogy a Mesteré. Szólított, hogy térjek hozzá, és temessem el a múltamat. Azt mondta, már régen kiszemelt, és legyek hű szolgája. Szinte azonnal indultam volna engedelmeskedni, de valami visszatartott: az egyéniségem. Nem olyannak születtem, aki egy szóra is azonnal ugrik, így a késztetés megmaradt, hogy rohanjak azonnal a világ másik végébe, de a büszkeségem és a bosszúvágyam is. Halálos bosszút fogadtam, mélyen, magamban, hogy a Mester még véletlenül se jöjjön rá. Aztán csak összeszedtem magam, egy tiszta lepedővel letakartam párom testét, és elindultam első ránézésre toronyiránt, de biztosan éreztem, hogy merre.