A krimi műfajához tartozó regényeket általában nem szokás az úgynevezett magasirodalom kategóriájába sorolni, annak ellenére sem, hogy népszerűségük és olvasottságuk néha hosszabb életet biztosít számukra, mint egy-egy olyan alkotásnak, amelyet az irodalomtörténészek értékes műnek tulajdonítanak, de nagyjából 50-100 év alatt teljesen eltűnik a feledés homályába. Érdekes kérdés, hogy ez miért van így?! Az emberek miért emlékeznek a kortársak által csak a ponyva, a lektür vagy a szórakoztató irodalom körébe besorolt, vagy akár úgy is mondhatnánk, hogy ezekkel a megnevezésekkel megbélyegzett alkotásokra, egy-egy korszak tipikus "bestsellerjeire"?

Az elsőként említett, egyfajta kultúrsznobizmusra emlékeztető attitűdöt akarja az Alexandra Kiadó kicsit enyhíteni A krimi gyöngyszemeinek elnevezett sorozatával, aminek az egyik legszebb és legmegkapóbb darabja a francia Gaston Leroux legismertebb regénye, Az operaház fantomja.

Gaston Louis Alfred Leroux 1868. május 6-án látta meg a napvilágot Párizsban - a helyszín lényegében egy véletlennek köszönhető, szülei ugyanis átutazóban voltak a fővárosban, amikor az édesanyjára rájöttek a szülési fájdalmak. A család valójában egy óceánparti falucskában, St. Valery-en-Caux-ban élt, ahol az apjának hajóépítő üzeme volt. Írással - elsősorban költemények írásával - már a gimnáziumban elkezdett foglalkozni, majd a jogi egyetem mellett folyóiratokban publikált novellákat. Az egyetem elvégzése után gyakornokként helyezkedett el egy ügyvédi irodában, de hamarosan végleg szakított a jogi pályával, és újságíró lett. Leginkább bírósági tudósításokat írt különféle párizsi lapoknak, foglalkozott például a hazaárulással vádolt Dreyfus kapitány második perével is, sőt állást is foglalt az ártatlanul megvádolt és meghurcolt férfi mellett. A sikerei csúcsán (1907-ben) azonban elhatározta, hogy visszavonul a riporteri munkától és a regényírásnak szenteli az életét.

Leroux szinte minden irodalmi műve folytatásos formában jelent meg különböző folyóiratokban, többek között a legismertebb írása, Az operaház fantomja is, aminek a történetéért 1909. szeptembere és 1910. januárja között izgulhattak az olvasók (egy év múlva pedig könyv alakban is napvilágot látott).

A regény egy régi motívumot dolgoz fel, mégpedig a szépség és a szörnyeteg halhatatlan történetét, a romantika irodalmának szinte az összes tipikus kelléktárát felhasználva - dacára a századfordulós keletkezési időpontnak. Megtalálhatjuk többek között a fiatal, ártatlan szerelmeseket, a figurák sarkítottan fekete-fehér ábrázolásmódját, a meseszerű fordulatokkal teletűzdelt fantasztikus történetvezetést és a kísértetszerűen fel- és eltűnő titokzatos alakok egész sorát. Mindezt egy jó adag, a pszichológiai krimik és a klasszikus horrorregények stílusát és jellegzetes megoldásait idéző formában. Ezekhez csatlakozik Leroux közvetlen írói elbeszélésmódja, anekdotázó kedve és egykori, közismert eseményekre, szokásokra való utalásai, amivel az olvasóban azt a hatást kelti, mintha szemtől szembe ülve mesélnék el neki a történetet.

Leroux írói kelléktárát gazdagítja továbbá a jogi végzettségének és az újságírói múltjának hozományaként megmaradt bírósági tudósítói habitusa, valamint ebből következően a valósághoz való feltétlen elkötelezettsége, amivel a fantáziája szülte történetét a realitás világába akarja utalni. Szinte már a középkori szerzők hitelesség iránti "mániákus" ragaszkodását ismerhetjük fel művében, aminek hatására a regény kitalált szereplői tollából származó levelekre, emlékiratokra hivatkozik, mint az általa elmeséltek valóságtartalmának bizonyságtételeire. Magát a történetet is egy hosszabb bevezetővel kezdi, ahol azt ecseteli, hogy a fantom története nem volt mese - ő valóban létezett.

Az író stílusának jellegzetes vonásai közé tartozik a sajátos feszültség- és figyelemfelkeltési módszere is, ahogyan a kezdeti futó utalásokból építkezve fokozatosan vezeti be olvasóit a múlt titkaiba, és egyre részletesebben fejti ki számukra a hajdani eseményeket, hogy a végén az összes babonának és misztikumnak tűnő külső mázat lemosva lerántsa a történtekről a tudományosság leplét, és egy mélységesen modern felfogású, pszichológiailag alátámasztott lélekrajzot tárjon elénk.

A regény valójában egy szerelmi háromszög története, a szépséges, de kissé naiv skandináv származású énekesnő, Christine Daaé, a tisztalelkű vikomt, Raoul Chagny és az Operaház Fantomjának is nevezett, rettenetesen torz arcú, de földöntúli hangú, titokzatos Eric között. Leroux a romantika teljes kelléktárának felhasználásával festi meg ennek a három embernek a szenvedéssel és fájdalommal teli, tragédiát sejtető történetét. A jóhiszemű, az édesapja meséin és a zene iránti szeretetben felnőtt Christine kitartóan szereti gyerekkori játszótársát, a rangban felette álló Raoult, ugyanakkor valamilyen felfoghatatlan erő vonzza az általa a zene angyalának képzelt tanítójához, Eric-hez. Ez utóbbi kapcsolatnak természetellenes voltát az író erőteljesen aláhúzza egy olyan maradandóan megrajzolt képsorozatban, amiben Christine egyfajta transzszerű, önkívületi állapotban lép a rejtekajtóként funkcionáló tükörbe.

Leroux összes, a romantikus ábrázolásmódból eredő, túlságosan is sematikusan megformált alakja közül egyedül Eric figurája emelkedik ki a maga összetettségében a kezdeti, szinte már szellemszerűen fantasztikus létezését a hirtelen megjelenő és azonnal eltűnő alakja körüli homály, valamint az a képessége, hogy látszólag mindenhol jelen van, mindet lát és hall, de őt ennek ellenére mégsem látja szinte senki, ugyanolyan jól példázza, mint a késleltetett megjelenése, amivel még sejtelmesebbé és titokzatosabbá válik. Később azonban teljes életnagyságban, hús-vér emberként áll elénk, hogy figurájának egy másik oldalát is megismerjük, egy, a külseje miatt az emberi társadalomból száműzött, de oda mégis visszatérni akaró, erőteljes férfit, aki valójában elérhetetlenül vágyódik a mások számára oly szimpla dolgokra, amilyen például egy asszony szerelme vagy egy saját család.

Alakjának megformálásában egy harmadik összetevő is megjelenik, ami határozottan a századforduló korának tudományos vívmányaira utal, mégpedig a pszichoanalízisre. A regény utolsó fejezeteiben Leroux ugyanis kitér Eric életének egyes fontosabb eseményeire, azok bemutatásával egy olyan tipikus lélektani képek kapunk erről az emberről, ami pontos magyarázatot ad jellemének sötét, kegyetlen, együttérzést és empátiát nem ismerő vonásaira. Ez pedig nem más, mint az 'ősrégi' védekező, elhárító mechanizmus, amit mindenki kifejleszt magában, akit valamilyen trauma ért. De akár megemlíthetnénk Eric szobájának leírását is, amiről ordít egy lelkileg beteg ember képe, hiszen a falakat mindenhol fekete kárpit borítja, amin dekorációként kottafejek vannak, az ágya pedig egy vörös baldachinfüggönnyel körülvett koporsó.

A regénynek lényegében negyedik főszereplője maga az operaház, ahol Eric mindenen és mindenkin - beleértve az intézmény igazgatóit is, akiket egyszerűen havi járandóság megfizetésére kötelez - a saját kénye-kedve szerint uralkodik, hisz ismeri ő az épület összes rejtett zugát és csapóajtóinak működési mechanizmusát, aminek segítségével eléri, hogy "láthatatlanná" és ezzel együtt félelmetessé váljon. Eric valójában élvezi, hogy az emberek babonás félelmeik közepette valamiféle földöntúli lénynek képzelik, az operaház pedig mintha segítene neki ebben. Az épület a maga sötét múltjával - a párizsi kommün alatt félkész állapotában börtönnek használták, ahol kegyetlenül megkínozták a foglyokat - pont megfelelő lakhely egy hozzá hasonló torzszülött számára.

Leroux mesterien megírt, a feszültséget az utolsó pillanatig fenntartani képes, izgalmas, a klasszikus horror- és fantasztikus regények sorába illő műve igazán találó és esztétikus kiadásban került az üzletek polcaira - a könyv maga egyszerre juttatja az ember emlékezetébe a középkori kódexeket és a XIX. századi igényes kiadványokat. A tartalmát illetően pedig örvendetes módon visszatérést tapasztalhatunk az Európa Kiadónak annak idején nagy népszerűségre szert tett Világirodalom klasszikusai sorozatához, ahol külön bevezetőben olvashattak részletesebb információkat, illetve elemzéseket a szerző és a műve iránt érdeklődő laikusok.