A Halál emelt trónt a messze
Városban, mely homályba veszve
Áll egymagában nyugaton,
Ahol az örök Nyugalom
Jót s rosszat mind magába von.
Ott szentély, torony s palota
Minden megszokottól elüt
(Nem rezdül vén tornyok sora!),
És az ég alatt mindenütt,
Hol borzoló szél sose jár,
Nyúlik el a bús tengerár.


A város éjjelébe rég
Nem küld sugárt a szent, nagy ég;
De a vízmélybõl tarka fény, lám,
Tornyokon kúszik föl, le némán -
Kupolán-, királyi csarnokon -
Szent babiloni falakon -
Vésett repkény s kövült virág
Feledett lugasain át -
Fel a csodás szentélyfalon,
Hol a páfrányfríz egybefon
Venyigét s violát vakon.


Hol borzoló szél sose jár,
Nyúlik el a bús tengerár.
Csúcsív s árny elegyül egészen,
Mintha ott függne mind a légben,
Amíg a város büszke tornyán
Halál ül és néz szét mogorván.


Ott tört szentély s tátongó sírok
Szintjén a tenger habja villog;
De sem gyémánt, mely bálvány
Szemén szikrázik, sem a halvány
Ékszer, mely a holtat takarja,
Nem csábít hullámot a partra;
Mert fodrot sem vet soha már
Az üveggé fagyott határ -
Nincs árapály, mely megjelen
Más messzi, boldog tengeren,
Súgva: nem ilyen szörnyen szelíd
A többi tenger, mint ez itt.


De lám csak, megrezzen a lég!
A hullám -nem holt az se még!
Tán a tornyok csöpp süllyedése
Mozdít a rest habon ma végre -
Mintha a hártyás égen a
Csúcsuk lyukat hasítana.
Vörösebben izzik a hab -
Percek pihegnek bágyatag -
S míg a város süpped alá, oly
Szörnyû nyögéssel -a pokol
Feláll ezernyi trónusáról,
S köszöntésére meghajol.