Imitt egy gála éj
A vég-évek magányaiban!
Angyalnép, könnyben ázva mély
Fátyol közt, szárnyasan
Színházban ül, drámát akar,
Reményt és rémeket,
Míg szférák zengnek, büszke kar,
Szeszélyes éneket.


Ezer isten-formájú báb
Súg-búg a színpadon,
S ling-leng idébb-odább,
Jõ, s puszta bábként megy vakon,
Amint formátlan odafönt
Nagy erõk mozgatják a színt;
Kesely-szárnyuk csapkodva önt
Láthatatlan kínt!


Óh bolond dráma! nem feled
Örökre aki lát!
Hogy ûzi folyton a tömeg
S nem éri fantomát (1),
És körben ûzi, s visszatér,
Nem éri sohase;
Bûn, õrület és szenvedély:
Ebbõl áll a mese!


De ím, egy csúszó rémalak,
Mint vérpiros gomoly,
Elõgyûrûz a színfalak
Magányaiból.
Jön! - jön!- és a bábok soka
A Csúszók étke lesz.
Sír a szeráf: férgek foga
Emberek vérével veres.


A lámpa - a lámpa mind kihal,
S lehull a remegõ
Formákra, zúgva, mint vihar,
A függöny, a szemfedõ.
Az angyalnép sápadva föláll
S szól, míg fátylával idõz:
"Ez az>> Ember <<címû dráma volt,
S a Gyõztes Féreg a hõs.”