Késő este keservesen zokog az ég,
Könnyeivel áztatja az utcákat rég.
Halott már minden,
Talán azt siratják az égiek.

A holtak udvarában csak egy lélek kóborol,
Nem találja a helyét az élet viharában.
Valami titokzatos idevonzotta.
Egy rózsabokrot látott álmában.

Egy sírt melynek keresztfáján,
Vérrel festve az ő neve állt.
Sírhantján egy rózsa nyílt,
Melynek fekete szirmait vér díszíti.

Azt a sírt keresi, végső nyughelyét,
A helyet, ott akarja kilehelni lelkét.
Nyugalmat kíván megtépázott lelkének,
Gyors s örök halált testének.

A sírkert sarkában rátalál a bokorra,
Melynek közepén van a fekete rózsa.
Nyúl érte, hogy leszakítsa,
De a bokor karját leláncolja.

Nem bír szabadulni, tövisek húsába marnak
Vércseppek hullnak a fekete virágra.
A vörös élet patakzik karjaiból,
Melyet lassan beiszik saját sírhantja.

Most már nem ellenkezik, hisz ezt látta,
A fekete, vért könnyező rózsát,
S, a keresztfát, melyen az ő neve állt,
Nevének betűit saját vérével formázták.

Vörös lángnyelv hasít át az égen,
Megvilágítja a már hófehér testet.
Kifolyt belőle minden csepp élet,
A rózsasziromról cseppent vér az utolsó melyet érzett.

Író: Raven