Ülök a szobámban csendesen,

Magányosan ver összetört szívem.

Fekete neccharisnya simul bőrömön,

A sötétben, féltett titkom őrzöm.

A fény felé fordítom fejemet,

De mást nem látok,

Csak bús könnyeket.

Szomorú szellemek keringenek szobámban,

Elhagyott lelkek hozzám kiáltanak.

Elveszek a keserves kiáltások hallatán,

Vér csorog le kiszáradt szám sarkán.

Ernyedt virágillatot érzek,

A sarokban lógó felakasztott virágokra nézek.

Lekonyuló szirmaik leválnak,

S a vértől áztatta földre szállnak.

Kifele tartok,

A fény felé,

Vándorol magányosan lelkem.

Virágszirmok sötét hadán lépkedek,

Fájdalmasan szúródnak talpamba,

A szerteszórt tövisek.

Nem érzek mást,

Csak a remény sugallatát,

Így afelé botorkálok különös utamon tovább.

"Endorphins" /Sayell/