Holt folyónak könnyei

Mossák e sötét sziget partjait

Új időknek szörnyei

Lerombolják az ősművészet tanait.

Ó, hány ezer éjjen át,

Hallgattam e csengő – bongó zokogást

A Sötéttorony keserű szavát,

E mélyen zúgó harangok Szent Katedrálisát.

Nyugodt, békés a pirkadat,

Ki a Hajnal kezét fogja, itt talál rám

Keserű vérkönnyeket befolyat

A Katedrális ezerszínű ablakán.

Vérkönnyeket sírva ezerszínű ablakán,

Ó, kérlek, oltalmazz meg engem

Azon az Utolsó Éjszakán

S vidd magaddal lelkem.

Könnyeimbe fagyva fekszem e lázas órán

Szívszaggató sötétségben

Végignézek ódon tornyán

Ezüstszínű Angyalfényben.

Fehér ajkaimról sejtelmes sóhajok

Fakadnak, s kérlelőn suttognak Neked

Ott fenn azok az Angyalok

Szeretnek, és csak sírnak Veled.

Letűnt örömök, Sosemvolt boldogság,

Sírnak egy Álomba veszett életért

Megfáradt lelkek, Sosem – lesz – már Szabadság,

S csak sírnak a végleg eltűnt évekért.

Elszállt a Remény, el az Ősz

Angyalok szemében fagyott könnyek

Minden gyászban zokog, a Halál győz

Itt vár a Tél, s Álmaink romba dőlnek.

Az Ódon Katedrális hófehér

Ó, földöntúli fények

Tudom, a végzet elér

De Rajta nem fognak az évek.

Meghallgattad

A Sötétség gyermekének bánatát

Te megszabadítottad

A Melankólia Angyalát.

S ha Álmodsz majd egy sötét sereget

Ő lesz majd ki vezeti

Szenvedélyesen kiáltja nevedet

Ő, aki már rég elfelejtett nevetni.

Tűzként táncol az Éjszakával

Olykor egy pillanatra megáll,

Elréved a messzeségbe, csatát vív a Halállal,

Csak egy pillanatnyi békét vár.

Testem halott, lelkem remél,

Mert magához ölelt a Halál

Én vagyok az Angyal, ki Álmaidban él

Ó Szentséges Notre Dame